2021.11.30.

Kiüresedés után

Sok helyen felmerült a kérdés mit tanultunk az elmúlt hónapokban. Ennél én is megálltam egy pillanatra.

Szerintem mindenki sok mindent. Már aki figyelt. Figyelt önmagára, az érzéseire, a külvilág reakcióira.

Nagyon sok mindent meg lehetett tanulni.

Valójában egy ügyes marketingfogás ez a karanténosdi. Rengeteg önismereti cuccot el lehetett adni az időre, az összezártságra való hivatkozással. De szerintem akinek az életében eljött annak az ideje, hogy túl lásson dolgokon, karantén nélkül is eljött volna, bár nyilván így könnyebb nevén nevezni a gyereket.

Nekem is sikerült.

Rájöttem, hogy alkalmatlan vagyok a gyerekem oktatására. Ez nem fogyatékosságom, nem kell ostoroznom magam miatta. Nem tanultam főiskolán évekig, hogy hogyan kell tanítani, nem a munkám, a szakmám, a hivatásom, nem tudom, és kész!

Teljesen másképp gondolkozom és magyarázom a tananyagot, mint az iskola. Ennyi.

Aztán, hogy mégsem vagyok olyan következetes, mint gondoltam. Mert amikor jöttek a gyerekkori érzések az iskolával kapcsolatban, tökéletesen bele tudtam helyezkedni a gyermekem lelkiállapotába, és nem a poroszos megoldási alternatívát választottam.

Hogy amikor a saját alkalmatlanságomról beszélek, azt nem értik. Hogy mindenki azt hall ki belőle, amit akar, azt, ami a lelkében zajlik, és nem amiről valójában szól. Hogy támadásnak veszik, holott feketén-fehéren, egyértelműen az én alkalmatlanságomról szól.

Hogyha nem üvöltve, anyázva adok hangot a bennem lévőknek, hanem érvelek, jön a „pont tőled nem vártam”. Mire a kettős mérce? Miért teheti meg, miért elfogadott az, aki üvöltve ordenáré hangnemben adja ki magából a dühét? Az miért elfogadhatatlan, ha őszintén, normális hangnemben megfogalmazom, ha valamit nem tudok? Igen tudom. Mert ez nem szokás. Manapság nem szokás őszintének lenni, aki mégis az, és elismeri saját fogyatékosságát az emberek célzásnak veszik. Vetíteni szokás, tökéletesnek mutatkozni, mindent mindenkinél jobban tudni szokás.

Azt is megtanultam, hogy akik írják a szabályokat, pont ők nem tartják be.

Hogy rég nem érem már be kész igazságokkal, és valójában az életben mindig akkor akadt problémám másokkal, konfliktusom, ha megkérdőjeleztem azt, amit le akartak nyomni a torkomon. Rájöttem arra is, hogy hamarabb tudok valamire nemet mondani ami már nekem nem jó, még akkor is, ha másoknak ez nem jó. Legutoljára 17 és 11 évembe telt, most ment 3 hónap alatt.

De megtanultam azt is, hogy szerelmesnek kell lenni. Mindenbe, amit csinálok, másképp nincs értelme. Hogy a saját választásaimért én vagyok a felelős, senki más és a külvilág csak azt tükrözi vissza, ami bennem van. És ha nem tetszik a kép, magamat kell formálnom. Nem a környezetem. Hogy méltóvá váljak arra, amit látni szeretnék. Méltóvá váljak arra, hogy úgy bánjanak velem, ahogyan szeretném.

Hogy felelősséget másokért csak úgy tudok vállalni, ha előtte saját magamért vállalok felelősséget. A szeretteimért csak úgy vagyok képes felelősséget vállalni, akkor teszek jót nekik, ha először saját magamért vállalok felelősséget, és nem azzal, hogy áldozatokat hozok értük.

Megtanultam, hogy azért nem veszem körbe magam emberekkel, azért vagyok egyedül, mert szeretek egyedül lenni, mert önmagammal vagyok teljes. És ez nem azt jelenti, hogy nincs szükségem társra, csupán azt mutatta meg, hogy csak olyan társat szabad választani, aki mellett szabadabb lehetek, mint egyedül. Ez az, ami megmutatta azt is, hogy ha van valaki, akivel együtt rezeg a lelkem, az ellen nincs mit tenni. Ott a hétköznapi, általunk felállított szabályok, normák nem játszanak. Ott az ember, az elme nem tud mit tenni, csak vergődni, ha nem enged. Mert igazán szeretni, azt ami tényleg a mienk, kötelességünk.

Ezek mind teljesen felül írják azt, ami eddig működött az életemben. Ezek a felismerések elvittek odáig, hogy nincs eszközöm. Nincs eszközöm arra, hogyan tovább. Nincs mihez visszanyúlni, mert a korában használt eszközök, tapasztalatok nem működnek. Hogy üres vagyok, és nem tudom hogyan tovább.

A legtöbb cikk itt szokott véget érni. Ilyenkor gondolja az olvasó, hogy szuper, mert én is ezeket élem át, tehát nem vagyok egyedül, de mi a megoldás?

Nincs általános igazság, Nincs recept. Mert ahogy mindenkinek más a valósága, tehát mindenki másképp éli meg ugyanazon dolgokat, mindenkinek más lesz a megoldása is.

Mégis mit lehet tenni? Semmit. De azt szó szerint. Semmit, és hinni abban, hogy a kellő pillanatban megérkeznek a válaszok, elérkezik a cselekvés pillanata.

Emlékeznek a Macsakfogóra? Gyönyörű tanmese.

Abban volt, hogy Lusta Dick, a csendőr, vagy már nem is emlékszem pontosan milyen foglalkozású (de nem is ez a lényeg) fúvószenekar trombitása jutalomüdülést kap, de repülője lezuhan a dzsungelben, és rajta kívül mindenki meghal. Egerünk totál egyedül marad a dzsungel kellős közepén, de nem esik kétségbe, elindul egy irányba, míg nem egy folyóhoz ér. Ott megrántja a vállát, hogy végül is minden folyó egyszer a tengerbe ömlik, ácsol magának egy hajót, belefekszik teljesen nyugodtan, és hagyja, hogy a folyó tegye a dolgát. Persze jön egy vízesés, amin lezuhan, elájul, és a denevérek találják meg, akik hazaviszik vacsorára. A denevérek mexikóiak, akik köztudottan szintén rajonganak a zenéért. Egerünk, mielőtt feltálalták volna vacsorára, bátorkodott kérni, mintegy utolsó kívánságot. Ami az volt, hogy játszasson a hangszerén még utoljára. Játéka annyira meghatotta a denevéreket, hogy nem ölték meg, hanem befogadták maguk közé, mondván kár lenne egy ilyen jó muzsikusért. Megnősül, és gyerekei lesznek.

Hogy miről is szól ez a tanmese? Hogy van, amikor kilátástalannak tűnik minden, vagy nem látjuk az irányt. Ez van, ez ellen nincs mit tenni. Nyomhatjuk a falat, idegeskedhetünk, de attól még a megoldás nem fog kikörvonalazódni. Ezért írtam fentebb, hogy ne csináljunk semmit. Várjunk a megfelelő alkalomra. Amikor megjelenik, nem mindig érezzük jónak. Sőt, lehet, hogy egy baromi nagy pofon képében érkezik. Csóri egér, nem csak egy dzsungelben találja magát, azt sem tudja hol van, a dzsungel tele van veszélyes állatokkal, ráadásul a vízesésnél tutira veszi, hogy itt a vég. Aztán mégsem. Ott még megmenekül. A denevérekkel való találkozást csak azért éli túl, aminek a vége az otthon, mert fel meri vállalni önmagát. A halál torkában, amikor már úgyis mindegy, mer szólni. Meri kérni, hogy utoljára még hagy játszasson egyet. Csinálhassa azt, amit igazán szeret. És ez menekíti meg végül.

Tényleg így van. Akkor menekülünk meg, ha szeretünk. Ha azt csináljuk, amit szeretünk.

Hányszor választjuk saját életünkben azt, hogy amikor kilátástalannak tűnik minden, nem csinálunk mást, csak amit szeretünk. Általában görcsösen megoldási alternatívák után kutatunk, korábbi tapasztalatainkhoz nyúlunk vissza, a múltban élvén, esélyt sem adni valami újnak, másnak jobbnak. Eszünkbe jut ilyenkor az, hogy a korábbi rossz tapasztalatnak nem feltétlen kell megismétlődnie? Hogy lehet valami másképp, sokkal jobb? Ehhez viszont ugrani kell. Ugrani az ismeretlenbe védőháló nélkül. Ez már kényelmetlen, komfortzónán kívüli, mert nem tudhatom hogyan végződik. Végződhet rosszul is, eshetek akkorát, hogy fájhat hónapokig akár.

De akár elfogadjuk, akár nem, a rossz dolgok formálnak jobbá minket. Azoktól fejlődünk.

Hányszor merjük felvállalni azt, amit szeretünk? Hányszor utasítjuk el a vágyainkat, önmagunkat, mert azt nézzük mit fognak szólni mások, vagy esetleg erkölcstelen, nem elfogadott a társadalom számára. Vagy mert valamikor elhitették velünk, hogy azt nem szabad.

Ahelyett, hogy bevennénk azt a bizonyos tablettát, és egyszerűen élveznénk az életet. A napfény ízét. Egy bor zamatát. Egy jó könyvet, vagy bármit, amitől jól érezzük magunkat. Mert a megoldást ezek, a jelenben levés fogja elhozni, és nem az, ha ellenállok. Az öröm megélése annyi, mint jelen lenni benne. Nem a múltban, nem a jövőben, a jelenben. A jelenben megtalálni azt, legyen az bármi, ami örömet okoz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük